Sokáig nem tudtuk eldönteni, hol vegyük meg azt a darab földet, ahol majd élni fogunk. Esténként kiterítettük az Északi vagy a Déli-sziget térképet a kanapé előtti asztalra és azon agyaltunk, hogy hova költözzünk. Aztán fel a netre és az adott régióban kerestük az eladó telkeket, házakat, farmokat. Belelkesültünk, válogattunk, listáztunk, végül valami mindig lehűtött minket. Járunk körbe, mint egy olcsó társasjátékban, nagyon délen, aztán nyugaton, fent messze északon és amikor körbeértünk, kezdtük elölről.
Mert hiába köt minket a munka meg az iskola Wellingtonban, az itt tartózkodást mindig is egy ideiglenes állapotként kezeltük. Bámultuk a térképet, soroltuk az érveket, néztük hol jobb az idő, hol olcsóbbak a farmok, hol élnénk szívesen, egyszer még majdnem egy excel táblázatot is készítettünk. Na jó, valójában elkezdtük, de csak csak az első oszlopot töltöttük ki. A Taranaki régióról.
Pedig előtte talán csak párszor jártunk arrafelé. Mondjuk az Opunke-i fekete homokos tengerpart, meg az afölé magasodó sziklaszirten kialakított színes kert sokszor eszünkbe jutott. De sokkal több kapcsolódási pont nem volt.
Aztán az év elején, hirtelen felindulásból elutaztunk a vulkánhoz, kimondottan azzal a céllal, hogy pár listázott telket közelebbről is megnézünk. Minden zöld volt, ami persze sok esőt jelent. Nem foglalkoztunk vele, mert a helyiek kedvessége, meg a keresés izgalma felvillanyozott minket.
